Lekváros kenyér, mint a régi szép időkben

Valamilyen rejtélyes oknál fogva a lekváros kenyérről mindig egy olyan kép ugrik be, mint amikor az Égigérő fű c. filmben Poldi bácsi felesége átnyújt egy-egy karéj lekváros kenyeret a főszereplő két kisgyereknek. Az a jelenet olyan igazi és romlatlan, tökéletesen visszaadja a múltat, amikor még ember volt az ember, az élelmiszer pedig ehető volt.

Mindketten emlékszünk még arra az időre, amikor a nagy szelet kenyér két kis kezünkben is alig fért el és a fülünkig maszatosak voltunk a lekvártól, vagy épp a méztől. Manapság a kenyerek többsége csupán egy héj, ami szétvágja a fogínyünket, a közepe pedig szétesik, mitöbb, ehetetlen…

Ha a kenyeret magad sütöd, nem esik szét, nem bántja az ínyedet és az íze is olyan lesz, amilyennek akarod! Ha a kenyérnek önmagában is finom íze van, mint a régi kenyereknek, a „vajas kenyér” fogalma is újra értelmet nyer, mint a régi szép időkben, amikor kakaót ittunk az óriási vajas kenyér mellé.

Ha pedig a lekvárt is te magad készíted, több olyan adaléktól (tartósítószer, ízfokozó) is megszabadulhatsz, amik megbetegítik az embert! Persze a bolti kínálat nem rajtunk múlik, sajnos nem lehet minden alkalommal elkerülni azt, ami nem jó, de legalább megpróbáljuk. Az is valami… =)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .