Beigli kutya 2004-ben került hozzánk a belvárosi bérlakásba. Élete nem volt unalmas, hiszen a fővárosban is igyekeztünk a lehető legtöbbet kihozni neki az akkori körülményeinkből. Mivel játékos kutya volt, de a belvárosban laktunk, vigyáznunk kellett rá, hogy nehogy a száguldó autók között kezdjen el fogócskázni. Így jutottunk el a helyi kutyafuttatókba, ahol a haverokkal órákig eljátszott és néhány beagle találkozón is részt vettünk.
Beigli életének egy részét pórázon töltötte, amit mi szerettünk volna korlátozni, de nevelésének ez a része nem sikerült, pontosabban nem bíztuk bohókás természetére az életét, helyette hosszú sétákra és zárt kutyafuttatóba jártunk. Adódott azonban egy nem mindennapi lehetőség, ami Beiglinek a póráz mentességet jelenthette. Ez a vidékre költözés lehetősége volt, de egy olyan zártkerti üdülőházba, ahol víz híján kell boldogulnunk.
Beigli ekkor már 11 éves volt. Bármelyik pillanatban kiújuló porckorongsérve és daganata volt. Mi mindig is kertes házba vágytunk és Beiglinek is egész életében arra törekedtünk, hogy ne kelljen a póráz, így adta magát a döntés, megpróbáljuk vidéken! Ezzel a döntéssel többek között kiskutyánk gerincét is kímélni szerettük volna, hogy nyugdíjas éveit póráz nélkül, fájdalommentesen kelljen eltöltenie. Megtettük. Elhoztuk a bicikliket, majd visszamentünk Beigliért és őt is. Így történt, hogy Beigli utolsó évét szabad kutyaként élhette le vidéken, kertes házban…