A 90-es évek “kilencvenhétjében” kezdődött, a budapesti E-klubban…
A fiú egy MANOWAR pólóban feszített, a lány pedig talpig feketében volt. A póló kapcsán váltottak néhány szót, aztán hetekkel később egy véletlen folytán ismét ugyanabba a társaságba fújta őket a szél. Ekkor a két lázadó tinédzser már rózsaszín napszemüvegben látta a világot…
“Amikor kölyök voltam, 16 éves, nyughatatlan srác,
Pokolgép: A jel. Totális Metál album, 1986
Valami fekete bárány koncerten voltam, mert egy barátom elcibált.
Csak bámultam lestem, majd hanyatt estem, nem tudtam, mi van.
A rock and roll szólt és tudtam jól, hogy ez örökre fogva tart.”
Ezek voltunk mi. Akkor még suliba jártunk, de nem sokkal később már a nagybetűs életben kellett boldogulnunk. Közös életünk elején azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy távmunkában fogunk dolgozni. Célunkat elértük, de az ötletekből sosem fogyunk ki…
Mindketten panelben nőttünk fel, majd 18 évig éltünk együtt a belvárosban. A szürke városban koncertekkel, mozizással, kutyázással, utazással és további különböző élményekkel színeztük ki közös életünk kifestőkönyvét, ami az idő múlásával egyre színesebb lett.
A 2015-ös esztendőben életrajzunk már-már mesebeli méreteket öltött, ezért tarisznyánkban hamuba sült pogácsa nélkül, de egy Beiglivel a hónunk alatt útnak indultunk szerencsét próbálni az üveghegyen is túl. A hegy tetején dacoltunk a széllel, küzdöttünk a sárkánnyal és jelenleg is tanuljuk a zártkerti élet rejtelmeit.
Külterületen élünk, fával fűtünk és vezetékes víz híján csak esővíz áll rendelkezésünkre. Nincsen autónk, biciklivel járunk, de az egyik legjobb dolog az életünkben, hogy magunk tapasztalhatjuk meg a nagybetűs élet minden turpisságát annak nehézségeivel együtt. Mert vannak nehézségeink, de nem panaszkodunk, hisz minden csak hozzáállás kérdése! Ha szabad ilyet mondani, van egy mottónk is:
„Soha nincs dráma, csak megoldatlan feladat!”
