Az emberi élet nagyon rövid ahhoz, hogy ne legyen benne semmilyen örömünk. Ehhez gyakran nehéz döntéseket kell hoznunk. De ha nem tudunk dönteni, elmegy mellettünk a saját életünk…
Beigli kutyánk óriási űrt hagyott maga mögött, akárcsak az előző kutyánk, Blacky. Amióta jelen vagyunk az interneten, azon törjük a fejünket, hogyan lehetne méltó emléket állítani nekik. Beigli kutyánkat a neki indított weboldal által kis túlzással az egész ország ismeri, (legalábbis a beagle gazdik), de Blackyről még fénykép is alig készült, mert nem volt még hozzá technika. Ez még most is kellemetlen érzés, de azóta egy tucatnyi kisállatot temettünk el, akiknek létezéséről senki nem is tudna, ha nem tennénk róluk említést. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amikkel városból vidékre kerülve szembesül az ember.
A városban azt tanulod, hogy a nagyságodnak fel kell érnie a csillagokig, míg vidéken rájössz, hogy az egész egy hazugság, hiszen a nagyságod abban rejlik, ha vállalod azt aki vagy, és soha nem arra törekszel, hogy többnek lássanak annál. Amikor egy kiscica meghal a kezeid között, az értelmetlen halál ráébreszt arra, hogy nem élsz eléggé. Rájössz, hogy ez bármikor veled is megtörténhet. Arra is rájössz, hogy lehet, hogy nem vagy egy nagy ember és az is lehet, hogy soha nem éred el a csillagokat, vagy a toronyórát lánccal, de attól még rengeteg a mondandód, nem ér rá holnap!
Minden ember élete egy könyv. A lapjait azzal töltöd meg, amivel akarod. Sokunknak azonban fontos, hogy maradandót alkossunk, ehhez viszont hallatni kell a hangunkat. Míg az ember fényesre csiszolt profil mögé bújik, a kis macskák gyakran esélyt sem kapnak rá, hogy bárki megőrizze az emléküket. Míg Pesten osztják az észt a felelős állattartásról, vidéken megmutatja a természet, hogy az idő múlik és te soha nem tudhatod, meddig van esély rá, hogy tudasd: létezel…