Külterületen élni sokban hasonlít arra, mintha Tarzan lennél a dzsungelben. Persze itt nincsenek nagymacskák, de a velük lényegében megegyező természetű kóbor cicákra számítani kell! Éppen úgy, ahogyan az őzekre, nyulakra nyestre és még sorolhatnánk…
Annak idején kutyásként érkeztünk vidékre, de Beigli nagyon beteg volt, így alig egy évet élhetett vidéki kutyaként. Nagyon nehezen viseltük a hiányát, ezért amikor magányunkban először látogatott meg minket egy kóbor cica, vígasztaló volt az az együttérző szempár, ami egyébként ki tudja miket látott azelőtt…
Az első cica, „Sajtos” mindig felelevenítette nekünk azt az időszakot, amikor Beigli friss vidéki kutyaként végre nem a konyhakövön próbálta elásni a marhacsontot és amikor ugatni kezdte a macskákat, többek között Sajtost. Sajtúr mindig próbálkozott nálunk, de csak akkor kezdte belopni magát a szívünkbe, amikor Beigli már nem kergethette el őt. Ez a cica minden általa kezdeményezett közeledése ellenére félős volt és távolságtartó, soha nem barátkoztunk meg igazán, és egyre ritkábban látogatott meg minket. Hát így kezdődött…
A következő alkalommal egy mama cica érkezett hozzánk három csemetéjével. Köztük volt Töpszli, aki lényegében nálunk, legalábbis a környéken nőtt fel. A következő év tavaszán egy gazdátlan cicaalmot találtunk a kertben, egy bokor aljában és tulajdonképpen ez ismétlődik majd minden évben. Persze mindig előkerül az alom gazdája is, a cicamama, aki eleinte szoptatja a kicsiket, majd a szilárd ételekre apránként szoktatja át a cirmos babákat, méghozzá házhozszállítással.
A vadon élő cicák jönnek-mennek, gyakorlatilag évről évre lecserélődnek, rengeteg dolog történik velük, de mindenki csak a cukiságokról beszél, mikor nagyon sok olyan dolog is történik, amit nagyon nehéz elfogadni, mégis a legtöbbet ez tanítja nekünk, hiszen az elfogadás mindennek, többek között a békének is az alapja. A fenti videóban arról beszélünk, mik a tapasztalataink a macskák elszaporodását illetően.