Két év után a szigorítások enyhítésével egyből a mélyvízbe dobtuk magunkat. Egy húszezer fős arénában kötöttünk ki, ahol ismerősökkel is találkoztunk és minden lehetséges módon fejest ugrottunk a matállecsóba…
Lakatlan szigetnek nem mondanám, de elszigeteltség szempontjából 100% volt a nyugalmunk az elmúlt két év alatt. Szinte maszkos embert se láttunk, nem voltunk tömegben és nem vettük halomra a fertőtlenítőt sem. Persze van ennek egy hátulütője is. Nem a félelem, mert félni mindenki félt. Hanem a tapasztalatlanság. Míg mi még bőszen kenegettük a kezünket minden bolti vásárlás után, mások már házibulikban bandáztak. Ilyenkor rosszul éreztük magunkat, hogy kimaradunk a jóból, de most két nagy buli után itt vagyunk és semmit sem csinálnánk másképp!
Az Iron Maiden és a Lord Of The Lost
Sosem hallgattunk Iron Maident. Nem ismerjük kellően és ezen az sem segített, amikor valaki azt mondta, “Te még meg sem születtél, amikor én már Maident hallgattam”. Van pár műfajon belüli, hasonló banda abból az időből, amit mi is szeretünk: Hammerfall, Metallica, Aerosmith, stb. de nem voltunk rabja egyiknek sem. Mind kellett együtt. Egyedül a Manowar volt a kivétel.
A koncertet illetően elsősorban az előzenekaraként fellépő Lord Of The Lost volt az oka annak, hogy erre a bulira esett a választásunk. A pandémiába torkollóan ismertük meg a zenekart: mielőtt komolyabbra fordult volna a helyzet, még épp el tudtunk menni a budapesti koncertjükre, csak azután jöttek a szigorítások. Ők tartották bennünk a lelket az elmúlt két évben.
Ennek ellenére természetesen az Iron Maiden is érdekelt, hiszen aréna koncerten még soha nem voltunk, csak a járvány előtt, Hans Zimmer fantasztikus koncertjén és nagyon régen egy Michael Flatley előadáson. Nagyon kíváncsiak voltunk, milyen lehet, amikor egy világhírű metál zenekar megtölt egy arénát, és az amfiteátrum elrendezésű ülések torkainak mindegyikéből egyszerre szól a “Fear Of The Dark”. Ez a dal most is aktuális, sőt! Mindannyiunk számára mást jelent, mint amit a ‘90-es években jelentett.
Miért épp ez a koncert volt, amire elmentünk?
Ami a Lord Of The Lost koncertet illeti, függetlenül attól, hogy mennyire szeretjük őket, méltó előzenekara volt az Iron Maidennek. A közönséget felpörgették, a zene jól szólt és csupa pozitív kritikát olvastunk róluk a koncertbeszámolókban is. Pedig az eleve (a járvány miatt) egy éve halasztott turné legelején jókora megpróbáltatáson estek át már a turné legelején: az országokat járó turnébusz többször is lerobbant, órákon át tehetetlenül rostokoltak a semmi közepén, de a színpadon ebből semmit sem tapasztaltunk, minden tekintetben kiállták a hétpróbát.
A másik előzenekar, a Shinedown nekünk sajnos ismeretlen volt, de a Maidennek a slágereit ismertük, ezért nagyon benne akartunk lenni egy olyan Maidenes aréna feelingben, ami ettől a koncerttől várható volt. Ez a feeling valószínűleg a küzdőtéren volt a leginztenzívebben érezhető, de nekünk ülőhelyünk volt, így minket sajnos nem kebelezett be kellően a várva várt érzés. Ennek ellenére a koncert életre szóló élmény volt, biztosan soha nem fogjuk elfelejteni. A koncertbeszámoló itt olvasható.
Barátainkhoz is visszatértünk
Ez a koncert több okból is fontos volt nekünk. Ez volt az első tömeg, amibe bemerészkedtünk a tömegközlekedés után. Az első koncert volt a pandémia azon két éve után, amikor számkivetettként éltünk a külterületi dzsungelünkben. Itt már nem csak a fellépők voltak számunkra fontosak, de ezen a koncerten történt meg az első találkozásunk egy kedves netes ismerőssel.
Nagyon örültünk ennek a találkozásnak, jó volt együtt bulizni. Persze nem ő volt az egyetlen, akivel a koncerten találkoztunk. Régi cimborával is összefutottunk, valamint kevés olyan ember van, akivel több mint 10 éve tartó barátságot mondhatunk magunkénak, ő az egyik, aki szintén ott volt:
Úgy tűnik, ez a koncert lebontatta velünk a saját magunk köré épített falakat és végre visszatérhettünk a pandémia előtti életünkhöz. Egy teljesen egészséges, minimális tartás még mindig megvan bennünk (nem nyalogatunk pl. korlátokat, mint Jeff Daniels a Dumb és Dumberben), de ezt leszámítva visszatértünk, mint Arnold Schwarzenegger a terminátorban. 😀
Alig két hét múlva jött a következő buli. A Junkies egy magyar banda, akik a Nihil c. lemezük 25 éves évfordulóját ünnepelték. Ez az album az ismerkedésünk és a fiatalkorunk háttérzenéje volt, ezért döntöttünk úgy, hogy elmegyünk rá amikor ismét Pesten volt dolgunk…
Természetesen mindennek ellenére senkit nem szeretnénk arra bíztatni, hogy ne legyen óvatos! Figyeljünk egymásra akkor is, ha nem az “égiek” mondják, hogy ezt kell tennünk. Az elmúlt több, mint két év nem a félelmet kell, hogy megerősítse bennünk, hanem a tudatosságot, az egymásra való odafigyelést és az elővigyázatosságot!