Volt egyszer hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy virágbokor. Élt, éldegélt a virágbokor a görög tengerparton, nap mint nap eregette bódító illatát, a szorgos méhecskék is szívesen mentek hozzá vendégségbe, de a virágbokor valahogy mindig egyedül érezte magát.
Óriási virágainak messzire elért az illata, különösen a naplemente előtti órákban kacérkodott az arra járókkal, de minden mosoly, minden elégedett arckifejezés múlandó volt, így a virágbokor továbbra is magányos volt.
Egy szép napon a lemenő nap sárga fényében Fílgúdék a görög faluban kószáltak, amikor a virág épp a legerősebb illatát ontja. Fílgúdékat azonnal megbabonázta a bokor illata, sarkon fordultak, mint aki parancsba kapta, hogy menjen és addig mentek, míg megtalálták a bokrot.
Az Angyaltrombita képzeletbeli illat-karjaival elkapta Fílgúdékat és soha többé nem eresztette őket. Fílgúdék jól tudták, hogy ebből a rabságból csak egy másik Angyaltrombita oldhatja fel őket, ezért miután hazaérkeztek Magyarországra, elmentek az Angyaltrombita boltba és hazavittek egy másik Angyaltrombitát.
A görög növény féltékeny lett fiatalabb társára, így eleresztette Fílgúdékat és visszautazott Görögországba. A fiatal trombita azonban megérezte a rangidős bokor illatát és azonnal beleszeretett, így a tél beálltával utánaeredt.
A következő évben Fílgúdék ismét elmentek az Angyaltrombita boltba, de az ekkor választott kistrombita lázadó természetű volt, akárcsak a gazdái ezért egy óvatlan téli napon elvesztettük őt. Szerencsére ekkor gondoskodtunk a kistestvéréről is, így a tesó köszöni szépen jól van, óriási bimbói vannak és készen áll a virágzásra.
Csakhogy mi egy hét múlva indulunk Görögországba…
Vajon megérezhetjük az illatát, mielőtt indulunk?!