A 2023-as turné a Depeche Mode legújabb lemezének címe alapján a Memento Mori nevet kapta. A turné állomásai között Magyarország is szerepelt, a budapesti Depeche Mode koncertnek ezúttal a Puskás Aréna adott otthont. A profin összeállított setlist tökéletes bulihangulatot eredményezett. A söröspoharak kezdettől fogva buliztak, de idővel az ülőhelyek is megadták magukat…
A „módosok” tűző nap kíséretében érkeztek a Puskás Ferenc stadionba, ahol egyre fülledtebbé vált a levegő, míg végül eleredt az eső. Ennek köszönhetően a küzdőtéren a színpadhoz legközelebb álló tömeg kissé megfogyatkozott, de a hűsítő zuhany után színpadra lépett a német Hope zenekar és kellően felpiszkálta a közönséget.
Az előzenekar: Hope
A Hope zenekar nagy hatást gyakorló muzsikájának fókuszában egy törékeny, egyszerű megjelenésű, ám annál határozottabb hangú énekesnő, Christine Börsch-Supan áll, kinek hangját a szinti és a gitárjáték borús, ködszerűen egymásba fonódó hangzása kíséri. A sejtelmes alapok felett Fabian Hönes dobos nem mindennapi ütőhangszerének ritmusa veszi át az irányítást, ez teszi a Hope dallamait még baljósabbá, míg Christine egekbe kiáltó hangjával maga a remény megtestesítője a sötétségben. A produkció közben nehéz levenni a szemünket a természetes szépségű énekesnőről, pedig érdemes pásztázni a színpadot, ha pl. látni szeretnénk, amint Phillip Staffa gitáros vonóval is megszólaltatja a hangszerét. A különleges hangzásvilág a kivetítőnek hála látványában is egyedi volt.
Egy óriási stadionban, ahol zivatart jövendölve jöttek-mentek a viharfelhők a fejünk felett, a Hope zenekar előadása különösen hatásos volt! A Hope profi hangulathozója volt a főzenekarnak, innen is köszönjük!
Depeche Mode a Puskás arénában
Némi pihenő után elkezdődött a Depeche Mode koncert. Nagyon lassú módját választották az órák óta várakozó közönség felpiszkálásának: egy nagy M betű rajzolódott ki a színpad kivetítőjén. A „módosok” jól tudják, hogy ez az M betű a Depeche Mode (DM) rövidítésére utalt, ám ezúttal csak egy M betűről beszélhetünk és ebben a betűben több volt…
A legutóbbi Depeche Mode lemezfelvétel a billentyűs halála miatt félbeszakadt, így Dave Gahan és Martin Gore ketten maradtak a felvétel befejezéséhez. Az album eztán a Memento Mori címet kapta. Az ezt követően indult turné szintén. A történtek miatt a Memento Mori magában hordoz egyfajta gyászt, ezért félő volt, hogyan csapódik le ez a koncerten. A My Cosmos is Mine c. szám kíséretében tehát lassan, nagyon lassan rajzolódott ki ez az M betű a színpadon, ami egyszerre jelentette a zenekart, utalást az új lemezre, a módosok „Az én világom az enyém” szerű hitvallását, és benne volt az „In memoriam Andy Fletcher” is.
A Depeche Mode gyakran utal rá, hogy a szavak mennyire szükségtelenek, ezért egy ilyen helyzetben, amikor a gyász miatt nehéz megszólalni, a szavak nélküli intro, majd a My Cosmos is Mine méltó módja volt a koncertkezdésnek. A koncertek előtt az arénába beeső esőnek még látszódtak a nyomai. Miután az égiek megsiratták Andy Fletchert, kb. Egy óra múlva az alábbi dalszövegtől volt hangos az aréna:
"Nincs eső, nincs felhő" nincs fájdalom, nincs lepel Nincs végső lélegzet Nincs értelmetlen halál"
Csodálatos volt, hogy a legelső dalban úgy emlékezhettünk meg Fletcherről, hogy ehhez a természet is hozzájárult. Az eső elállt és miután kizártunk mindenkit a mi kis világunkból, mélyebbre eveztünk a DM kozmoszban. Elsőként felmerült, hogy miért nem jó hallgatni (Wagging Tongue), majd együtt énekeltük, a bársonyos torkú Dave Gahannel, hogy „próbálj meg a helyemben lenni” (Walking in My Shoes). Az It’s no Good c. dal a szavak súlyára figyelmeztet, de ezt már élvezte a közönség, hiszen a mi világunkban „nincs értelmetlen halál” és a zenekar korábbi nyilatkozata szerint Fletcher is azt akarta volna, hogy folytassák a munkát.
Szóval a „Nem jó” c. dal az őszinteségre és a szeretetre buzdít. A kivetítőn tengerparti homokot cipelő szamarakkal kívánta ezt érzékeltetni velünk a DM, mert az életben hiába a tengerpart és a cukormáz, ha közben mérhetetlen súlyokat cipelünk a vállunkon…
Földöntúli érzések
Dal dalt követett. Volt szó a szerelemről, a különböző társadalmi problémákról, az értékek megbecsüléséről, kapzsiságról, ugyanakkor a vágyaink és a bizalom szembeállításáról. Az est csúcspontja a Question of Lust volt. Évtizedekkel ezelőtt, amikor még nem tudtuk, miről szól ez a dal, ugyanígy könnyeket csalt a szemünkbe, mint most. 30 évvel később ugyanúgy indokolt feltenni magunknak a kérdést, ami ebben a dalban elhangzik: megéri-e bizalmatlanságban élni a vágyaink elérése érdekében?!
Ez a dal egyébként is csodálatos és megható, de ahogy Martin Gore most, évtizedekkel később kiállt vele a színpadra, volt abban valami sokkal több, a szimpla koncertélménynél. Félelmetes, hogy ennyi év távlatából is ugyanazok a kérdések foglalkoztatják az embert ami egykor. Habár az idő nem áll meg, Martin olyan volt a színpadon, mint egy angyal, aki évtizedekkel és egy világjárvány megtapasztalásával később még mindig nem adta fel a reményt. Ugyanarról próbálta meggyőzni a közönség embereit, amiről a nyolcvanas években: „halandó vagy, törékeny vagy, de nem vagy egyedül”. A közönség hálás volt és hatalmas tapssal hálálta meg a produkciót.
A nagy pillanat után néhány új dal és a régi slágerek váltották egymást. A World in my eyes c. dal alatt Andy Fletcher arcát láthattuk a kivetítőn. A dal végével Andy szemei lecsukódtak…
Az est csúcspontja
Ha a koncert csúcsát kevésbé lírai megközelítésből akarjuk meghatározni, akkor a Wrong c. dal óriásit szólt. Ekkor már tapintható volt a levegőben a közönség tettre készsége odafent, az ülőhelyeken. Még néhány dal erejéig vissza tudtuk fogni magunkat, de az Enjoy the Silence első hangjai meghozták az áttörést. Nem tudtunk tovább ülve maradni. A környezetünkben szinte mindenki felállt. Ha létezne minden idők legjobb dala díj, akkor ez a dal biztosan kiérdemelné ezt a díjat.
A zenekar úgy játszott a szívbillentyűinken, mint ahogy az Enjoy the Silence c. dal videklipjében a hegyek-völgyek váltják egymást. De alighogy felértünk a csúcsra, következett a kárhozat, vagyis a Condemnation c. dal, amelyet Dave Gahan a színpad közönségbe nyúló kifutóján adtak elő, s amelyet Martin Gore egy akusztikus gitárral kísért. Ekkor már két angyal állt a színpadon és arra kértek, hogy nyissuk ki a szemünket. Figyelmeztettek, hogy ne keverjük össze a kedvességet a vaksággal. A közönség égi jelekkel válaszolt erre a kérésre, hisz ez volt a dal, amely alatt a legtöbbünk keze (hála a technika vívmányainak) csillagfényként ragyogott.
Minden idők legszebb férfihangja ezután az 1989-es Just can’t get enough c. szerelmes dallal folytatta és innen már csak feljebb és feljebb vezetett az út. A Never Let Me Down Again nem csak a befejezéshez közeli dalokhoz méltó, de azt hiszem, ez volt a katarzis. A leglátványosabb pár perc volt, ami nekem az „okostelefonos zseblámpázást” is űberelte. Mindenki keze egyszerre emelkedett a magasba és egyszerre mozgott. A „koca-hallgatóktól” a legnagyobb rajongókig mindenkié. Akkor ott fogadalmat tettünk egymásnak, hogy „soha többé nem hagyjuk cserben egymást”. Mindenki maga dönti el, hogyan értelmezi ezt a témát. Van, aki a módosoknak tett fogadalmat, van aki a szeretteinek, és van, aki az emberiség egészének. De a kezek egyszerre mozdultak jobbra-balra, jobbra-balra. Gyönyörű pár perc volt…
Azt kaptuk-e, amit vártunk?
Összességében Dave Gahan kissé visszafogottabban, de ugyanolyan átéléssel mozgott a színpadon, a hangja és általában a koncert hangzása kifogástalan volt. Dave egyike azoknak a művészeknek, akiknek tetőtől talpig az ereikben lüktet a zene, és legszívesebben teljes testüket feláldozva vetnék oda magukat saját közönségüknek. Végülis is ezt teszik, hiszen az életük a Depeche Mode…
A záró nóta a Personal Jesus volt. Az elmúlt évek bezártságát, Andy Fletcher halálának hírét és úgy egyáltalán a bennünk felgyűlt frusztrációinkat kitombolva magunkból a zenekar végül mindenkit azokkal a sorokkal engedett útjára, amelyek arra biztatnak, hogy higgyünk magunkban.
Felejthetetlen este volt, köszönjük szépen!
2024-ben ismét találkozunk a budapesti Depeche Mode koncerten!