Amikor Para “hozzánk került”, testvérei közül ő volt a legfélénkebb. Egészséges kiscicának tűnt, de a cicatesókkal ellentétben valamiért nagyon félős volt. Ezért lett a neve Para. Ez a félelem idővel olyannyira eltűnt, hogy ő volt az első macska, aki eljött velünk sétálni. Később a testvérei is csatlakoztak hozzánk a séták alkalmával, de ma már igyekszünk nem engedni a kísértésnek.
Ahogy nőnek a cicák, úgy tünedeznek el. Egy-két éves korukban már teljesen önállóvá válnak, nem is tartanak igényt az emberre. Ha az első telet túlélik, kalandozni kezdenek és ott ragadnak valahol, ahol jobb, vagy több a koszt. Itt gyakorlatilag mindenhol találnak élelmet, mert szántóföldek fognak minket közre, ahol rágcsáló is van szép számmal.
Parával is ez történt. Ő most két éves és már kirepült tőlünk. Végignéztük, amint a mamájuk szoptatta őket, később pedig szilárd ételt hozott nekik. Ahogy telt az idő, télen még ragaszkodott hozzánk, de már csak látogatóba jött. Végül üres maradt a “ház”, legalábbis a kertje, mert a vele egy idős testvérei ugyanezt tették. A tavasz beálltával máshol találták meg a számításaikat.
Para tehát már csak a szomszédunk, de nem félős, sőt! Ok, hogy jön a Halloween, faragjunk tököt, jönnek a zombik, meg minden, de Para se nem fekete macska, se nem fekvőrendőr, csupán a külterület bringás forgalmának korlátozására alkalmas négylábú. Mégis imád minket ijesztgetni… BOO!! 😂