Március vége van. Egészen idáig húzódott a tavalyi karácsonyfa kiültetése. Pincébe nem cincáltuk le, mert ahhoz baromi nehéz, velünk volt egész idáig, mint 2015-ben a lucfenyő. A luc meglepően jól bírta a házban a karácsony és húsvét közötti időszakot és azóta is jó egészségnek örvend. Az ezüstfenyő ezzel szemben gyengébbnek tűnik. Míg a köztudottan „hullós” lucfenyő szinte egyetlen tűlevelét sem dobta el tavaly előtt, az idei ezüstfenyő bármennyire is jól bírta a gyűrődést a házban, mostanra hullani kezdett.
Sajnos benne van a pakliban, hogy minden gondoskodásunk ellenére a kis ezüstfenyő feladja a nap sugaraiért tartó küzdelmet (nem csodáljuk!), de talán még nincs késő… Talán megghálálja, hogy nem raktuk ki mínuszokban a szűrét és talán azt is megbocsátja nekünk, hogy a meteorológiai előrejelzések szerint mégsem a kiültetést megelőző napon volt utoljára nulla fok alatt a hőmérséklet.
Kár lenne érte, mert azt hiszem, ez a fa volt az összes eddigi karácsonyunk legszebb fája. Nem azért, mert korábban nem volt nála esztétikailag szemrevalóbb, hanem mert ez volt az első olyan karácsonyfánk, amit komolyabb munka volt hazacipelni, azután gondoskodnunk kellett róla, végül pedig el kellett ültetnünk. Ez valahogy nagyon jó érzés: tenni a dolgokért. Ez a kis fenyő idén nagyon sokat nyújtott nekünk, igazi meleg otthont varázsolt a házból, pedig még mindig nagyon sok hiányosság nehezíti meg a mindennapjainkat.
Ez a kis fa egy fontos állomás volt a vidékivé válásunk rögös útján, ezért számunkra fontos szimbóluma az újrakezdésnek és nem utolsó sorban pedig fontos dísze lenne a kertnek! Bízunk benne, hogy ügyetlenkedéseink lassan mindennapi rutinba torkollnak és eztán egyre kevesebb teendőnk történik feltételes módban, bizonytalanul. Most még döcögős kicsit, de minden nehézségnek meglesz a gyümölcse, ami nem más, mint a tapasztalat, azaz a tudás!
Érezd jól magad, kis Balázs! =)