Valamilyen rejtélyes oknál fogva a lekváros kenyérről mindig egy olyan kép ugrik be, mint amikor az Égigérő fű c. filmben Poldi bácsi felesége átnyújt egy-egy karéj lekváros kenyeret a főszereplő két kisgyereknek. Az a jelenet olyan igazi és romlatlan, tökéletesen visszaadja a múltat, amikor még ember volt az ember, az élelmiszer pedig ehető volt.
Mindketten emlékszünk még arra az időre, amikor a nagy szelet kenyér két kis kezünkben is alig fért el és a fülünkig maszatosak voltunk a lekvártól, vagy épp a méztől. Manapság a kenyerek többsége csupán egy héj, ami szétvágja a fogínyünket, a közepe pedig szétesik, mitöbb, ehetetlen…
Ha a kenyeret magad sütöd, nem esik szét, nem bántja az ínyedet és az íze is olyan lesz, amilyennek akarod! Ha a kenyérnek önmagában is finom íze van, mint a régi kenyereknek, a „vajas kenyér” fogalma is újra értelmet nyer, mint a régi szép időkben, amikor kakaót ittunk az óriási vajas kenyér mellé.
Ha pedig a lekvárt is te magad készíted, több olyan adaléktól (tartósítószer, ízfokozó) is megszabadulhatsz, amik megbetegítik az embert! Persze a bolti kínálat nem rajtunk múlik, sajnos nem lehet minden alkalommal elkerülni azt, ami nem jó, de legalább megpróbáljuk. Az is valami… =)