A kilencvenes évek végén, megismerkedésünk után néhány hónappal életünk leglázadóbb időszakát éltük. A közelgő Karácsonyt kifogásoltuk és mindennek elmondtuk, aminek lehetett, mert abban az évben, kamaszként még nem tölthettük együtt ezt az ünnepet. A „Szeretet ünnepét,” ami akkoriban még egészen másról szólt.
Később ketten ünnepeltünk, bár ezek az ünnepek már egész másak voltak. A család már nem együtt ünnepelt, az izzók már nem úgy világítottak, végül pedig az ajándékok is elmaradtak. (Aki ismer, talán emlékszik rá, hányszor mondtuk, hogy „időt” kérünk ajándékba.) Gyakran karácsonyfánk sem volt. Nem az anyagiak miatt, hanem mert nem kötjük naptárhoz az ajándékozást. Ha tényleg szeretetről beszélünk, annak a másikkal szemben az év további 364 napján is jelen kell lennie…
Feri érti, miről beszélünk, de azt nem tudja, de nekünk elsősorban az jelenti az ajándékot, hogy megismerhettük őt és feleségét, hiszen hihetetlenül segítőkész, jó emberről van szó. Ő a legnagyobb ajándékkal; saját idejével és figyelmességével ajándékozza meg az embert, ami a mai világban már nagyon ritka.
Feri nem csak néz, de lát is. Már többször segített nekünk hasznos tanácsaival és ügyes-bajos dolgainkban történő közreműködésével. Most egy olyan ajándékot hozott, amit maga készített el nekünk és amiről tudta, hogy mennyire meg fogja könnyíteni a hétköznapjainkat.
Igen, van ebben némi irónia. De mi bajunk lehet abból, ha nevetünk?! Na és abból, ha megosztjuk a jókedvünket és a pozitív élményeinket veled?! =)