Adott egy világjárvány és egy ritka betegség. Mindkettő idegen, megfoghatatlan és kérdések ezreit veti fel, de válasz nincs. Mit teszel? Kitől kérsz tanácsot, hogy mit csinálj? 16 éves korunk óta egymásra vagyunk utalva, azóta mindig mindent megoldottunk közösen, de ez most nekünk is új és nagyon nehéz. Két év az nagyon sok idő…
Azelőtt rengeteg buliba jártunk, a kilencvenes években rendszeres volt, hogy egy héten kétszer is voltunk buliba. Egy pár évig lecsillapodott a dolog és inkább csak koncerteket látogattunk, aztán jött a fesztivál időszak, amikor csoportosan mentünk külföldre bulizni és házibulikba. Ismét eltelt néhány év, és most itt vagyunk.
Idén 24 éve vagyunk együtt, ebből közel húsz éve otthonról dolgozunk. A távmunka kegyetlen velejáróiról többször is beszéltünk már, de elsősorban az elszigetelődés az, amit nehéz elviselni. Mi jól bírtuk, mert a számítógép számunkra a munkát jelenti, nem játszunk PC játékokat. Szeretjük a munkánkat, de olykor határozottan jó felállni és csinálni valami fizikai munkát, vagy kirándulni a természetben.
Az elmúlt 2 évben az elszigeteltségünk olyan mértékűvé fokozódott, amit már mi is nehezen viselünk, hiszen a barátaink egy része ma már külföldön él, mi pedig a pandémia miatt tudatosan választottuk az elzártságot, mint megoldást. Ha nincs a betegség amivel együtt élünk, talán másképp alakul, de mi biztosra akartunk menni. Mert még ma sem tudja senki igazán, hogy mi ez az egész és mik lesznek a következményei.
A másfél éve tartó pandémia alatt nem voltunk szinte egyáltalán sehol. Az idei nyarat már nagyon nehéz volt megállni, hogy ne menjünk sehová. Az itthon rekedtséget megpróbáltuk kihasználni, minden lelkesedésünket a munkába fektettük, majd ironikus módon egyik részről a munkát is elvesztettük. Végül ismét eltelt egy nyár, aminek a végén végre tettünk egy kis kitérőt és hosszú idő után boltba is bementünk…
Eredetileg sütibe szerettük volna fojtani a „bánatunkat”, hogy ez hogy sikerült, a videóból kiderül! Reméljük, hamarosan újra társasági életet élhetünk, már nagyon várjuk a „K” végét!