Kék gyufa. Ha valaki mondjuk 10 éve azt mondja, hogy mi ennek így fogunk örülni, biztos jót nevettünk volna. Pedig Tom Hanks a Számkivetett c. filmben profin érzékelteti velünk, hogy honnan jöttünk és milyen nagy értéke van a számunkra már láthatatlanná vált, természetesnek vélt dolgoknak az életben. Pedig azért, hogy ilyen „apróságok” egyáltalán létezzenek, valakik megdolgoznak. Régen őriznünk kellett a tüzet, hogy ne fázzunk, ma pedig rengetegen dolgoznak gyárakban ugyanezért.
Közben a zemberiség másik fele megtervezi a közösségi oldalak „fő attrakcióját”, hogy mindenkit elkápráztasson. Az emberiség ingerküszöbe már messze nem a régi, ezért hatalmas mennyiséget vásárolnak fel X termékből, hogy elvághassák, felgyújthassák, tönkretegyék azt a feliratkozószám növekedéséért. A gyártók nyilván örülnek ennek, hiszen fogy az áru. De a pazarlás hosszútávon senkinek nem jó! Az ember azt hinné, hogy még a fogyasztó társadalomnak is vannak határai, de nem! …vajon meddig lehet ezt még fokozni?!
S bár az ilyen produkciókért a legtöbben tapsulnak, idejét nem tudni, mikor hallottunk utoljára őszinte nevetést. A valahová tartozás érdekében mindenki csak megjátssza, hogy nevet. Az emberiség olyan lett, mint a bohócok, akik látszólag nevetnek, de senki nem kérdezi meg tőlük, hogy jól vannak-e, hiszen mindig „nevetnek”. Közben mindenki magányos és belül ordít.
Bárcsak mindenki együtt nevethetne, nem egymáson…